Van, akit a képzőművészetben a siker és az exhibicionizmus motivál, de szerintem a legnagyobb sikernek önmagunk fellett aratott diadalmunk tekinthető. Mikor megtapasztaljuk szélsőségeinket, határainkat mind fizikálisan, mind szellemi és érzelmi szinten, mert akkor már el tudjuk fogadni, hogy mint ember esendőek vagyunk, tévedhetünk, hibázhatunk, sikereket érhetünk el, de mind ez mi magunk vagyunk. Mindennel együtt! Ha mindennel együtt vagyunk ezek, akkor a lehetőségek, amik ránk várnak az életben csak azon múlnak, hogyan döntünk és mi felé indulunk el.

Nincs jó vagy rossz, szürke, fehér esetleg lila. Ha azt mondom a kék színre, hogy mától ez piros és egy olyan embernek, aki még nem látott kéket pirosnak nevezem, az ő számára piros lesz a kék. Tehát a valóság, amit érzékelünk és szavakba próbáljuk önteni, az relatív. Az én valóságom is relatív, mind magammal, mind másokkal szemben. Egyetlen kulcsa van, az önmagamhoz fűződő őszinteség! Ha nem vagyok őszinte nem tudok elfogadni, megbocsájtani, tanulságot levonni, boldog pillanatokat megélni. Mert különben csak reflektálok az adott szituációkra, amik bennem, illetve körülöttem történnek. Innen válik érdekesé és izgalmassá az élet.

Platon barlanghasonlata alapján egy árnyvilágot érzékelünk, ami csupán a látott, érzékelt világ. Ez átmegy egy érzékelt és egy tapasztalati szűrőn. Én így gondolok a világara. Minden ember mást lát, érez, érzékel és egy másik csatornán közvetíti felém, a saját szűrőjén át. A legfontosabb belső csatorna a mélyen bennünk gyökerező lényünk, aki mindig tudja, hogy jó, vagy rossz úton járunk. A kis hang, amely néha előtör. Ezt nevezem tudatalattinak, ez mutatja a helyes irányt.

Rám ható művészek is ehhez a szemlélethez köthetőek. Luis Bunuel a mozit egy álmodáshoz hasonlítja, hiszen a terem elsötétül és egy olyan világba kerülünk, ami önkéntelenül hat ránk. Nem mi irányítjuk az eseményeket, hanem az alkotó. De az, hogy miként él bennünk tovább és válik részünké akár egy pillanatra is, az már a nézőn múlik. Ezért hozok létre én is egy világot, a saját álmomat melynek részesévé válhat a befogadó.

Egy másik fontos gondolatnak tartom Auguste Rodin mondatát. "Először ember légy s csak aztán művész." Véleményem szerint ez a szemlélet mindenkire érvényes akár művész, akár nem. Valahogy úgy gondolok a művészetre, mint egy olyan csatornára, ami olyan örökérvényű gondolatokat érzéseket fejez ki, amit máshogy nem lehet elmondani. Emberként, embereknek, emberséget!

Az animáció nem csupán egy szakma. Az anima szó lelket jelent. Életet adni valaminek. Nem az eszköz határozza meg a mondanivalót, hanem a mondanivaló határozza meg az eszközt. Számomra ezt jelenti maga az animáció és az önkifejezés.